2012-ben ezen a napon mutatták be a magyar mozik a Fehér pokol című amerikai filmet.

Joe Carnahan a hollywoodi filmezés egy olyan direktora lett, akit első filmjei miatt egy kissé háttérbe szorított az álomgyár. Alkotásai megbuktak a pénztáraknál, történetei túlságosan hollywoodiak voltak, de mégsem egészen azok, amikért adják a komoly díjakat. Ebből fakadó kitaszítottságának legutolsó dacaként elvonult Alaszkába filmet forgatni. A téma gyorsan rá is talált Ian Mackenzie Jeffers Ghost Walkers című története révén. A forgatókönyvet az íróval együtt álmodta vászonra Joe Carnahan; így születhetett meg a Fehér pokol.

A történet az alaszkai kietlen vidéken játszódik. Tombol a kegyetlen tél, de közben az olajmezőkön a munka nem áll meg. Válogatott munkások dolgoznak ezeken a hófödte területeken, egytől-egyik hazátlanok, kitaszítottak, börtöntöltelékek. Az egyik férfinak, Ottway-nek viszont különleges feladata van: az éhségtől megőrült farkasoktól kell megvédenie a pusztaságban dolgozó munkásokat. Nem is tesz mást egész nap, csak puskával a kezében fürkészi a terepet. Élete vakvágányra futott, mindenből kiábrándult, feleségének ír megemlékezéseket és közben készül a halálra. De az utolsó pillanatban sosem meri meghúzni a ravaszt.

A gyorsan lepörgő kezdő képsorok után már azt látjuk, hogy a csapat a munka végeztével repülőre száll és indulnak haza. Közben a gép viharba keveredik és lezuhan. Összesen nyolc túlélő van, akik egy jégmező közepén, sérülten kuporodnak össze a roncsok között, miközben elkezdenek megjelenni az első kiéhezett farkasok. Megindul a hajsza, ami egyre beljebb sodorja a legyengült férfiakat abba a fehér pokolba, ahol a túlélésük esélye szinte a nullára csökken.

Joe Carnahan úgy alkotott remekművet a Fehér pokollal, hogy talán nem is volt szándékában. Talán eredetileg egy klasszikus “last man standing” thrillert akart forgatni, de végül mégis valami más lett belőle. A főszereplő pokoljárása, jellemének acélkemény fejlődése, múltjának és életének újraértékelése és megváltódása. És ha mindez párosul egy elképesztően nyomasztó látvány- és képi világú thrillerrel, akkor az ahogy kell a székhez szögez mindenkit. A Fehér pokol nem olyan film, amiről el lehet vonni a tekintetet. Bármikor beüthet a legnagyobb tragédia, ahogy az elején a visszaemlékezős, filozofálgató részből átzuhanunk egy olyan elemi erővel leforgatott repülőgépszerencsétlenségbe, melyet nem sokan tudtak még filmen ilyen megrendítően bemutatni. A főszereplő karakterének zuhanása és felemelkedése is hasonlóan precízen van kidolgozva, mely szokatlan a thriller műfajától. Az emlékei, a csalódásai, a fájdalma és a kilátástalansága nem akcióhőssé teszi, hanem egy mélyen emberi figurává, akinek csak megrendüléssel tudjuk hallgatni a monológjait.

A vakítóan hófehér és mégis acélkékbe szürkülő film olyan alkotás, mely a brutalitása ellenére is megérinti a nézőt, amely hatásnak egyik fontos eleme Marc Streitenfeld könnyfakasztó muzsikája. A zeneszerző olyan score-t írt a filmhez, melyet nem igazán tudnánk társítani egy túlélős thrillerhez, ha nem láttuk a filmet.

A vérben, fájdalomban és emberiességben úszó Fehér pokol kétségtelenül 2012 egyik legjobb amerikai filmje volt, melyet méltatlanul mellőztek a nagy díjakról, de mindazonáltal olyan műfaji egyveleg született, mely egyszerre késztet gondolkodásra és rémiszt halálra mindenkit.