2003-ban ezen a napon mutatták be a magyar mozik az Isten városa című brazil filmet.

Isten városa tulajdonképpen Rio de Janeiro egyik negyede. Rio a negyedik legnagyobb város Dél-Amerikában, lakossága majd’ 7 milliós, az agglomerációja pedig több mint 12 millió embert vonz.  Ilyen embertömegek természetesen csak igen nagy súrlódások árán tudnak egymás mellett élni. Az 1960-as évek elején Rio de Janeiro vezetése úgy döntött, hogy a városi hajléktalanság és munkanélküliség problémáját egyszerűen azzal orvosolják, hogy kitelepítik ezeket az embereket a város peremvidékére. Gúnyosan ezt a területet nevezték el Isten városának. Az ide költöztetett több mint 60 ezer ember elkezdte kialakítani saját társadalmát, már amennyire ezt meg lehet tenni egy nyomornegyedben. Az itt élők bandákba tömörültek és a folyamatos városiasodás közben terrorizálták Rio népét.

Az Isten városa című film 1960 körül veszi fel a történet fonalát. Főhőse nincs a történetnek, csupán egy narrátora, aki szemtanúként beszámol különböző eseményekről. A történet kezdetén még gyerek, aki az idősebbek rablásait és gyilkosságait nézve nő fel. De ahogy mondja nincs bátorsága ahhoz, hogy bűnöző legyen. A film másik kulcsfigurájának pedig túl sok bátorsága van. Ő Kis Z, aki 18 éves korára a környék legrettegettebb gengszterévé válik. Olyan gátlástalan szociopata, akitől senki sem lehet biztonságban. Az ő fegyvere mozdítja előre az eseményeket, miközben korszakok vihara söpör végig az Isten városán és a világ minden történése elsuhan a fiatal bűnözők mellett. Nem törődnek semmivel azon kívül, hogy ki legyen a szegénynegyed teljhatalmú ura. Megindul az évekig húzódó bandaháború, ami lángba borítja a város egy szegletét.

Fernando Meirelles filmje egyértelműen a brazil filmezés egyik csúcsteljesítménye. Klasszikus értelemben vett gengszterfilm, nem klasszikus képi világgal és sokkoló brutalitással. A film történetvezetésében Tarantino 90-es évekbeli filmjeire hajaz, főként a Ponyvaregényre, képi világában Guy Ritchie filmjeit idézi, vérvörös hangulata pedig Scorsese gengszterfilmjeit juttathatja eszünkbe. Olyan mintha mindegyik lenne egyszerre, de van valami, ami mindegyiktől messze sodorja. Ez pedig nem más, mint a dokumentarizmus. A Rio-ról és az Isten városáról felvett játékfilmes képsorok akár egy dokumentumfilmben is megállnák a helyüket. Néhol plasztikusak, néhol sivárak. A képi világ folyamatosan változik, a hatvanas évek aranyszínben úsznak, a hetvenes évek kicsit a diszkókorszak csillogó világát idézgetik, a nyolcvanas évek pedig karcos szürkében és matt világoskékben hirdetnek képileg is végső ítéletet a főhősök felett.

Ebben a filmben nem számíthatunk lelkizésre, a gengszterek megtérésére. A szemet-szemért elv érvényesül mindenhol és senki sem bízhat még a legközelebbi embereiben sem. A film nyelve is ehhez igazodik. A dialógusok durvák, minden hollywood-i kölni szagtól mentesek. A főként amatőr szereplők, akik valóban a környék lakói, a drogdílerek és gyilkosok szlengjén beszélnek. A dokumentarista felvételek mellett a nyelvezet elképesztően erős autentikusságot ad a filmnek.

Az Isten városa bravúros stílusgyakorlat. Olyan mintha életünk legpörgősebb momentumait még a százszorosára pörgetnénk karöltve szemkápráztató fényképezéssel, gyönyörű színekkel és állandó fegyverropogással. Az Isten városa minden joggal vált a leghíresebb brazil filmmé, mely számos díjat learatott a világon. Végül 4 királyi kategóriában versenyzett az Oscar-ért is.

Olyan alkotás, melyet sosem fogunk elfelejteni és melynek ott van a biztos helye a filmtörténeti könyvekben az olyan nagy dél-amerikai alkotások mellett, mint például a Korcs szerelmek.