Rockzenei „ezen a napon” – Január 6.

 

Ebben a rovatban a Civil Hang Stúdió munkatársa, Szibilla a teljesség igénye nélkül pár érdekes, avagy legendás dátumot válogat a rockzene történelméből.

1946 Megszületett Syd Barrett (teljes nevén: Roger Keith Barrett) (Cambridge, 1946. január 6. – 2006. július 7.) angol énekes, gitáros, zeneszerző. Legtöbben a Pink Floyd egyik alapítójaként ismerik. Karrierje csak néhány évig tartott, mielőtt abbahagyta a zenélést és elvonult a nyilvánosság elől. Kreativitása és jellegzetes, brit kiejtése sok későbbi művészre volt nagy hatással.

Pink Floyd: 1965-1968
A Pink Floyd (eredetileg “The Tea Set”, “The Abdabs”, “The Screaming Abdabs” és “The Megadeaths”, mielőtt Barrett csatlakozott és “The Pink Floyd Sound”-nak, majd “The Pink Floyd”-nak nevezte a zenekart) 1965-ben alakult. A legenda úgy tartja, hogy a zenekart Barrett két kevéssé ismert blueszenész, Pink Anderson és Floyd Council után nevezte el. Róluk Blind Boy Fuller albumának ismertetőjében olvasott: „Curley Weaver és Fred McMullen, (…) Pink Anderson vagy Floyd Council – csak néhány azon blueszenészek közül, akik a piedmonti hegyekben, vagy a dús erdőjű völgyek patakjai mentén éltek.”

Míg a zenekar eleinte amerikai R&B dalokat másolt (a Rolling Stoneshoz, a Yardbirdshöz és a The Kinkshez hasonlóan), 1966 folyamán improvizációkkal megtűzdelt rock and rollt kezdtek játszani; ennek nyomán alakult ki saját stílusuk, melyre az improvizatív jazz épp annyira hatott, mint a Beatles által játszott brit popzene. Ugyanebben az évben megnyílt az UFO klub, mely a londoni pszichedelikus kultúra legfontosabb színhelyévé vált. Legnépszerűbb zenekaruk a Pink Floyd lett, mely a konkurens Roundhouseban való fellépéseivel a londoni underground legnépszerűbb zenekarává lépett elő.

1966 végére a Pink Floyd Peter Jenner és Andrew King személyében két megbízható menedzsert szerzett. Megismerkedtek Joe Boyddal, az UFO klub vezetőjével, és Boyd segítségével 1967 januárjában, a Sound Techniques-ben felvehették első kislemezüket, az “Arnold Layne”-t. Jenner és King megmutatta a dalt az EMI-nak. A kiadó szerződést ajánlott a zenekarnak, mely lehetőséget adott egy nagylemez felvételére. Elfogadták. Mialatt első albumukon dolgoztak az Abbey Road Studiosban, az “Arnold Layne” a 20. lett (annak ellenére, hogy a BBC betiltotta). Következő kislemezük, a “See Emily Play” sokkal jobban fogyott, a 6. lett.

A két első kislemezt és a harmadikat (“Apples and Oranges”) Barrett írta. Tulajdonképpen a zenekar első dalainak nagy részét ő írta, ő volt a látnoka/szerzője első albumuknak, a The Piper at the Gates of Dawn-nak. A 11 dalból nyolcat egyedül, kettőt pedig a többiekkel együtt írt. Újító szellemű gitáros volt, felfedezte a disszonancia, a feedback (visszacsatolás), a torzítás és a visszhang nyújtotta lehetőségeket. Barrett jelképévé vált Zippo márkájú öngyújtója, melyet gitárja nyakán húzogatott végig, így hozva létre a slide hangzást és más meglepő effekteket.

Az album felvételei többszöri megszakítással 1967 januárjától júliusig tartottak. A szomszéd stúdióban a Beatles korszakalkotó Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumát vette fel. A Piper megjelenése után a 6. helyet érte el, ez egy viszonylag kezdő zenekartól elismerésre méltó teljesítmény volt (az USA-ban nem szerepelt ilyen jól). Ahogy nőtt rajongótáboruk és Barrettre egyre nagyobb nyomás nehezedett, komoly mentális problémákkal kellett megküzdenie.

Barrett viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb lett, melynek legfőbb oka LSD-függősége volt. A fellépéseken sokszor ugyanazt a hangot játszotta egész végig, máskor pedig a katatónia jeleit mutatta: ott állt a színpadon, maga elé nézett, nem csinált semmit, a többiek viszont játszottak. Egyszer a san franciscói Fillmore Westben játszottak, amikor az “Interstellar Overdrive” előadása közben Barrett szép lassan elhangolta a gitárját; úgy tűnt, a közönségnek tetszik a móka, de nem vették észre, hogy a másik három zenész alig tudott valamit kezdeni a helyzettel. 1967 végén, egy koncert előtt egy egész tubus hajzselét és Mandrax tablettát kent a hajára, ami a forró reflektorok hatására elkezdett az arcára folyni; állítólag úgy nézett ki, mint egy csöpögő gyertya. A Madcap című Barrett-életrajzban Nick Mason tagadja, hogy Barrett Mandraxot is rakott volna a hajzselébe: „Syd aztán sosem pazarolná el a jó kis Mandy-tablettákat.” Ez az olvadós jelenet a The Wall filmváltozatában is szerepel.

Egy rosszul sikerült USA-beli turné után felkérték középiskolai barátját, David Gilmourt, hogy csatlakozzon második gitárosnak, és lépjen fel velük, segítsen Barrettnek. Néhány alkalommal öten léptek fel, de Barrett csak ritkán volt hajlandó játszani, így Gilmournak kellett énekelnie. A dolog nem működött, úgyhogy 1968 januárjában, útban az egyik fellépésre úgy döntöttek, hogy nem mennek el Sydért. Azt akarták, hogy Barrett továbbra is írjon dalokat, de ne lépjen fel velük – pont úgy, ahogy a Beach Boys és Brian Wilson dolgozott. Ez már végképp nem működött.

Több történet kering Barrett bizarr, néha megszállott viselkedésével kapcsolatban. Bár ezek legtöbbje csak anekdota, néhány viszont valóban megtörtént. Roger Waters egyszer arról mesélt, hogy Barret egyszer eljött egy próbára – ez lett utolsó közös próbájuk – egy új dallal, aminek “Have You Got It, Yet?” volt a címe. Amikor eljátszotta a többieknek, elég egyszerűnek tűnt, de hamarosan borzasztóan nehézzé vált: gyakorlás közben Barrett mindig máshogy játszotta a dalt. Utána megint eljátszotta a változtatásokkal, és énekelte, hogy „Have you got it yet? – Érted már?” Több, mint egy órán át próbálták, végül rájöttek, hogy sohasem tudják befejezni.

Második albumuk, az A Saucerful of Secrets megjelenése után Barrett nem írt új dalt a zenekarnak. A Piper után felvett dalok közül csak egy került fel az albumra (“Jugband Blues”), az egyik egy sikertelen kislemez lett (“Apples and Oranges”), másik kettő (“Vegetable Man” és “Scream Thy Last Scream”) pedig nem jelent meg hivatalosan, bár kalózfelvételeken vagy az interneten megszerezhetőek. Barrett állítólag egy ideig a stúdió előtt várta, hogy behívják (néhány koncerten is felbukkant, és Gilmourt bámulta), valószínűleg tapintatosságból néhány dalban megtartották az általa felvett részleteket. Végül 1968 áprilisában bejelentették, hogy Syd Barrett többé nem tagja a Pink Floydnak

1953 Megszületett Malcolm Mitchell Young (Glasgow, Skócia, 1953. január 6. – 2017. november 18.) skót származású ausztrál zenész, az ausztrál AC/DC hard rock együttes egyik alapító tagja és egyben ritmusgitárosa. A közhiedelemmel ellentétben nem Angus Young, hanem ő volt a zenekar vezetője. 2014 szeptemberében bejelentette, hogy betegsége miatt végleg visszavonul.

Malcolm Mitchell Young 1953. január 6-án született a skóciai Glasgowban, William Young és Margaret Young hetedik gyermekeként. 1963-ban szüleivel együtt áttelepült Sydneybe. Első hangszerét (egy ócska akusztikus gitárt) az anyjától kapta. Apró kezével nem érte át a hangszer nyakát, ezért gyakran kénytelen volt az üres húrokat pengetni. A zene kezdetben csak szórakozás volt számára, nem szenvedély. Bátyja, George az Easybeats együttes sztárja volt, többek között ő is inspirálta, hogy zenészi pályafutásba kezdjen. Első gitárját, egy Gretsch Jet Firebirdöt George Young zenésztársától, Harry Vandától kapta.

Malcolmra olyan blues-rock zenészek és együttesek voltak hatással, mint Eric Clapton, a John Mayall and the Bluesbreakers, a Fleetwood Mac, Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Muddy Waters, Little Richard, Jerry Lee Lewis, és mindenekelőtt Chuck Berry. Első fontosabb zenekara a Belzebub Blues nevet viselte. Itt Malcolm volt a szólógitáros. Az 1968-ban alakult csapat 1971-re feloszlott. Ugyanebben az évben a Velvet Underground (nem összetévesztendő a legendás New York-i együttessel) Sydney-be tette át a székhelyét, és szükségük volt egy gitárosra. A munkát végül Malcolm kapta meg. Miután a Velvet Underground zenéje folyamatosan változott, átkeresztelték az együttest Ponyra. Később összeálltak Ted Mulry énekessel, de Malcolmnak ez a felállás nem tetszett, így kilépett a csapatból. Nem sokkal később a Pony feloszlott.

Ezután jött az öccsével, Angus Younggal közös projekt ötlete. Sydneyben látták a The Yardbirds, majd a The Who és a Small Faces koncertjét, amiből sokat tanultak. 1972 végén aztán megalakították saját zenekarukat, az AC/DC-t. 1973-ban George Young és Harry Vanda is megérkeztek Ausztráliába, és Marcus Hook Roll Band néven készítettek lemezt, amelyen Malcolm és Angus is játszott. Ez volt az első és utolsó közös felvételük, amely nem az AC/DC neve alatt jelent meg.

Forrás

Kép: Wikipedia

Információk: www.thisdayinmusic.com, www.literatura.hu, és hu.wikipedia.org