1967-ben ezen a napon mutatták be az Isten megbocsát, én nem! című olasz filmet.

Már körülbelül 4 éve tartott a spagetti-western nagy korszaka, amikor Giuseppe Colizzi spanyol közreműködéssel belevágott nagy western hármasába, Sergio Leone dollár-trilógiájának nyomdokain lépdelve.

A film fő csapásnyoma egy láda arany körül mozog, amit egy vonatrablás során zsákmányolt egy véreskezű banda. Felbukkan egy titokzatos alak, akit Cat Stevensnek hívnak és mindenhol bajba kerül. A biztosítótársaságnak dolgozó ismerőse mesél neki az aranyról és együtt erednek a banda nyomába. Közben egyre jobban kezd körvonalazódni, hogy a bandavezér nem lehet más, mint egy rég halottnak hitt gonosztevő. A két férfi a végtelen sivár vidéken átvágva kutat a banda után és meg is találják a tanyájukat, ahol a démonszerű főgonosz már várja őket.

Maga a történet tökéletesen illeszkedik a spagetti-western korszakának tematikájához. Az eltűnt pénz motívuma, mely megmozgat mindenkit kihagyhatatlannak számít, ugyanúgy ahogy a nem igazán jó, de teljesen rossznak sem mondható főhősök.

A két főszerepet Terence Hill és Bud Spencer alakítják, akik ebben a filmben játszanak először közösen. Ez volt a kiindulópontja egész életen át tartó filmes együttműködésüknek, mely számos parádés mozihoz köthető. Az általuk alakított későbbi karakterekhez képest itt még teljesen másokat formálnak meg. A Sergio Leone és Sergio Corbucci korai munkássága mentén kialakult spagetti-western műfaj minden jegyét magukon viselik az Isten megbocsát, én nem! szereplői. A Spencer-Hill páros ezután a vicces pofonokról és mókás történetekről vált híressé, de ez a film nem ilyen. Ez hamisítatlan véres western. A cselekményben állandó az erőszak és annak plasztikus ábrázolása inkább a Corbucci-féle naturalistább irányvonal felé mutat, a párbeszédekben gyakoriak a vulgáris kifejezések, melyek ezután teljesen kihaltak a Spencer-Hill mozikból. A hangsúly jelen esetben a valódi spagetti-western élményen van, mely akkoriban nagyon sikeres volt és sokszáz, változó minőségű filmet termelt ki magából.

Az Isten megbocsát, én nem! nagy sikert aratott Olaszországban, ma már klasszikus italo-westernként tartják számon. Persze sokan próbálkoztak vele, hogy újravágással és szinkronnal beillesszék a tömegek által kedvelt Spencer-Hill kánonba, Németországban a véres jeleneteket kivágva és poénosra szinkronizálva dobták piacra Ketten, akiket a majom megharapott címmel. Magyarországon az 1992-es szinkron számít az alapnak, ekkor még Nincs bocsánat címen futott, majd készítettek egy nevetséges, az egész filmet eltorzító változatot, melynek a Bunyó húsvétig címet adták és végül 2002-ben jött ki egy újabb eredetihez hű változat már a valódi Isten megbocsát, én nem! címen.

A folytatásai már nem arattak akkora sikert, mivel az eredeti koncepciót elvetve inkább a humoros részek kerültek túlsúlyba. A Bosszú El Pasóban és az Akik csizmában halnak meg átlagos spagetti-westernekként maradtak meg, az első film erejét nem tudták megőrizni.

A spagetti-westernt lehet imádni vagy gyűlölni, de azt mindenki elismeri, hogy egy olyan műfajról van szó, mely óriási hatást gyakorolt a filmművészetre. A napjainkig képes megihletni rendezőket, forgatókönyvírókat, a legendás Quentin Tarantinonak példának okáért ez a kedvenc filmes műfaja. És ennek a hatalmas korpusznak az egyik remekbeszabott darabja az Isten megbocsát, én nem!