2003-ban ezen a napon mutatták be Quentin Tarantino Kill Bill című filmjének első részét.

A kultikus amerikai rendező sorban következő negyedik filmjét két részre bontotta, hogy a játékidő ne korlátozza le, valamint így még jobban tudta fokozni a várakozást, mely a film második felét övezte.

Tarantino a tőle már megszokott stílusban alkotott; keverte a filmes műfajokat, szemrebbenés nélkül merített más alkotók filmjeiből és teletöltötte a tőle már megszokott később szállóigékké vált mondataival.

Az eredmény magáért beszél, tökéletes remekmű.melynek két része nem igazán választható külön egymástól. A folyamatos előre és visszautalások hálójába keveredve a néző akár össze is zavarodhatna, hogy mi miért történik, de Tarantino mesterkeze nem enged semmi ilyesmit. A szétszabdalt forgatókönyv jelenetei első ránézésre véletlenszerűen követik egymást, viszont az igazán agyafúrtan kigondolt rendezőelv mindent felülír és az sem zavar minket, hogy a film  első része a film végével kezdődik.

A Kill Bill talán a legjobb példája annak a tarantinói elvnek, mely az összes előző és azt követő filmjében jelen van, névszerint az erőszakot komikus esztétikummá varázsolja és miközben a rendező a B-film álcája mögé rejtve teszi fel a tőle megszokott nagy kérdéseket. Hogyan lehet kikerülni a bűn világából? Kezdhetünk-e új életet úgy, hogy a múlt mázsás zsákként ül a vállunkon? Milyen a bosszú természete és véget lehet-e szabni egy ilyen szélsőséges irányokba kalandozó érzelemnek?

Ezt leszámítva a Kill Bill egy hamisítatlan filmszatíra, ami egyben tisztelgés a Tarantino által imádott két filmes műfaj előtt. Ezek a keleti harcművészeti B-filmek, valamint az olasz spagetti- western. Tarantino nem csinál mást, mint belemerül ezekbe és western történetet ír egy wire-fu vagy wuxia köré. Utóbbi kettővel azokat a keleti harcművészeti filmeket jelölik, melyekben a szereplők számára nincsenek akadályok. A trükkmesterek drótok segítségével mozgatják a szereplőket, akik ilyen módon félelmetes ugrásokra képesek, a levegőbe emelkednek, már-már repülnek és eközben végeznek hajmeresztő akrobatikus mutatványokat. A Jet Li filmekből nyugatra került irányzatnak olyan nagy képviselőit említhetjük meg mint a Mátrix, a Tigris és Sárkány vagy a Hős. A komikusnak ható eltúlzott jelenetek egyébiránt tele vannak költészettel és pátosszal, ahogy ezt megszokhattuk a japán szamurájfilmekből. A harci jelenetek rendkívüli akciódússágát bármikor képesek megszakítani azzal, hogy a természet szépsége vagy egy-egy jelenség felett merengjenek. Gondolhatunk itt a Kill Bill első részének végére megkomponált kardpárbajra, ahol a fegyvercsattogás félbeszakad és a hulló hópelyhekre kezd koncentrálni a kamera vagy felveszi egy vízürítő ereszfedél monoton kattogásának melankóliáját.

A film másik nagy erénye a főszereplő személye volt. Tarantino bevallottan Uma Thurman számára írta meg a Mennyasszony szerepét, aki nagy hálával adózott a kegyért és a kétrészes opuszban élete legjobb játékát produkálta. Rendkívüli erővel van jelen a vásznon akár a drámai, akár az akciójeleneteknél. Ritkán jelölnek fontos díjakra hasonló filmeket, de jelen esetben a kritikusok sem fukarodtak. Uma Thurmant mind a két részért jelölték a legjobb drámai színésznő Golden Globe-díjára valamint a Brit Filmakadémia is jelölést juttatott neki a legjobb színésznő kategóriában. A BAFTA-n a film öt kategóriában versenyzett és esélyes volt az Európai Filmakadémia legjobb nem európai film díjára is.

A Kill Bill-ről talán már elmondtak mindent, közte jót és rosszat egyaránt, de olyan filmalkotás született vele, ami mellett senki sem tudott elmenni szó nélkül.