1962-ben ezen a napon mutatták be Tony Richardson angol rendező A hosszútávfutó magányossága című drámáját.

A második világháborút követően a világ filmgyártása éppen csak lábadozott. Nemcsak a vesztes országok, de a nyertesek is azon igyekeztek, hogy a hátramaradt romokból tudjanak valami újat építeni és társadalmaik kilábaljanak az állandósult, pesszimista és depresszív hangulatból.

Az első szárnycsapások Olaszország romjai között kezdődtek, ahol lezajlott a neorealizmus névre keresztelt irányzat, mely a gombamódra szaporodó európai újhullámok alapja lett 1945 után és a filmtörténet talán legjelentősebb korszakát indította meg. Az újhullám, pedig ahogy neve is mutatta, végigdübörgött Franciaországon, Lengyelországon, a Szovjetúnión, Csehszlovákián, Magyarországon és meglepő módon elérte még a konzervatívabb Nagy-Britanniát is.

Később az angol részen végbement filmes átalakulást free cinemá-nak vagy new cinema-nak nevezték el, tisztelegve ezzel az olasz neorealizmus előtt és kihirdetve, hogy új szelek járnak a szigetország alkotói világában is. Elsőként az irodalom és a színház került terítékre, majd a film.

Az elsősorban társadalmi változásokban gyökerező művészeti mozgalmak szakítottak az addig megszokottan visszafogott angol ábrázolásmóddal és képi és zenei világgal, markánsan törekedtek az “új”-ra. Eszköztárukban kiemelkedő szerephez jutott a dokumentarizmus.

A mozgalom fontos kezdő pontjait jelentették az olyan filmek, mint a  Tony Richardson rendezte Dühöngő ifjúság, Jack Clayton Hely a tetőn című filmje vagy Lindsay Anderson Álomországa vagy a híres Beatles film az Egy nehéz nap éjszakája. Ami viszont explicit módon elsőként vetült a vászonra az új szellemiség szavával ajkain, az nem más volt, mint a Szombat este, vasárnap reggel. Ebben összegződnek először a stílus azon jegyei, melyek visszatérő elemek lesznek a későbbi alkotásokban is: a munkásosztály kilátástalan helyzete, fiatalok akik gyárakban robotolnak és könnyebb nekik a bűn által kitörni ebből, mint hallgatni és tűrni, megjelenik először az angol filmben a vaskos szleng és argó, a hétvégi alkoholizmusba és felejthető kapcsolatokba merülő fiatalok, a kocsmai verekedések, a társadalmilag elfogadott viselkedésformák elutasítása.

Az 1962-es A hosszútávfutó magányossága a korszak vitathatatlanul egyik legjobb darabja. Hogyan is állhatna ellen a néző egy olyan filmnek, melynek főszereplője a következő szavakkal indítja el a cselekményt:

A futás nálunk családi hagyomány. Leggyakrabban a rendőrök elől futunk. Nehéz ezt elmagyarázni. Az ember csak azt érzi, hogy futnia kell, anélkül, hogy tudná, miért. Futni réteken, erdőkön át. És ha beérsz a célba, nincs vége. Még akkor se, ha a megkergült szurkolók rekedtre őrjöngték magukat. Ez a hosszútávfutó magányossága.”

Főszereplőnk, Colin,  a nyomorúságos környezetben élve egyedül a bűnözésben látja a kiutat helyzetéből. Egy betöréses rablás után javítóintézetbe kényszerül, ahol az igazgató látva sportbéli képességeit egy alkut ajánl neki: ha keményen edz hosszútávfutóként és megnyer egy versenyt az intézet számára, akkor a büntetése letöltése előtt hazaengedik. Neki is vág a feladatnak és kétségtelenül ő a legjobb, de az otthonról hozott rossz emlékek és saját lázongó lelkülete nem hagyják nyugodni.

A konformizmus végső megtagadásával és az előző generációk értékeinek elhajításával záródó film kíméletlen üzenet a világnak egy tényleges “dühöngő ifjúságnak” a nevében.