1946-ban ezen a napon indították újra a cannes-i filmfesztivált, miután az 1939-es indulását követően félbeszakította a II. Világháború kitörése. A háború vége utáni első fesztivál a békés világ visszarendezésének jegyében zajlott és a korszak legnagyobb filmkészítői és színészei jelentek meg rajta.

A szemle egyik legfontosabb amerikai filmje a Billy Wilder rendezte Férfiszenvedély volt, mely elnyerte a zsűri nagydíját, a legjobb férfi főszereplőnek járó nagydíjat, valamint négy kategóriában nyerte el az Oscar-díjat is, köztük a legjobb film, legjobb rendező, a legjobb színész és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában.

A film főszereplője a Ray Milland által alakított Don Birnam, egy New York-ban élő író, akiről már az első jelenetben kiderül, hogy súlyos problémákkal küszködik: az alkohol megszállottja. Testvérével éppen egy hétvégi utazásra indulnának, hogy Don kiszakadjon a new york-i lehúzó környezetből, mely könnyen visszaeséséhez vezethet. Ez szépnek is tűnik, de azonnal kiderül, hogy Don már az ablakba lógatott egy üveg italt, hogy a táskájába csempéssze. Ebből veszekedés kerekedik, aminek a végén Don magányt követel néhány órára. Az otthon eldugott pénzből megindul és elkezdődik egész hétvégén át tartó kálváriája, melynek során kocsmáról-kocsmára jár, sorozatos balesetek érik, kiköt a pszichiátrián és közben felelevenednek előtte barátnőjével való viszonyának kezdetei. Egyik utolsó józan pillanatában dönti el, hogy újra írógép elé ül, hogy papírra vesse szenvedéseit és a lány iránt táplált érzelmeit, melyek utolsóként kötik a valósághoz és az élethez. Viszont ez az elhatározás nehéznek bizonyul.

Billy Wilder a Férfiszenvedély előtt már igen sok műfajban kipróbálta magát, de leginkább vígjátékairól volt nevezetes. A saját forgatókönyvéből készült Férfiszenvedély valószínűleg pályafutása legsötétebb és legmegrázott alkotása lett. Szakított azokkal a trendekkel, melyek a Hays-kódex miatt dívtak Hollywoodban, miszerint az iszákosokat nem lehetett csak vicces, bohókás karakterekként ábrázolni. Az ő mozijában nincs semmi nevetnivaló, a korszak meggyötört, végletekig zuhanásra ítélt honpolgárát állította a célkeresztbe.

Ray Milland elementáris erővel hozta a karaktert, a szeretnivaló tévelygő részegestől a lakásában rémeket hallucináló és üvöltöző teljesen elgyötört emberi roncsig. Alakítása és maga a film is példamutatás volt az akkori társadalom számára, mely nem engedte, hogy tabutémákat feszegessenek művészeti alkotásokban.

A Hays-kódex szabályai átírták a film végét és a betiltás veszélye miatt Wilder kénytelen volt happy end-del zárni a mozit, de szerencsére ezt okosan tette és meghagyta a kétséget, de az ember változásának lehetőségét is. Közben folyamatosan dacolt azzal, hogy a szeszipar 5 millió dollárt ajánlott fel, ha nem mutatják be a filmet, mivel az rossz fényt vetett volna rájuk, esetlegesen visszaszorítva a forgalmukat. A sikert nem tudták megakadályozni, a szakma és a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a filmet.

Az akkor a világégésből hazatért kallódó embereknek szóló film végül azzal ért tökéletes célt, hogy a zárómondataiban mindenkihez szólt, mindenkit gyomorszájon vágott Ray Milland monológjával, miszerint: “minden város, minden utcáján van egy olyan mint én!”