2011-ben ezen a napon mutatták be a Drive című amerikai filmet.

A történet egy névtelen, csak Sofőrént emlegetett, figura köré szerveződik, aki nappal egy autószerelő műhelyben húzza az igát, vagy kaszkadőrködik filmekhez. Álmatlanságban szenved, de ideje eltöltésére nem hétköznapi elfoglaltságot talál ki; rablásokban segédkezik sofőrként, mivel ismeri Los Angeles összes utcáját.Minden jól is menne, ha egy véletlen folytán nem ismerkedne össze a szomszéd nővel és gyermekével. Boldogságuk nem tarthat sokáig, mivel a nő férje kijön a börtönből és hozza magával tartozásait és ellenségeit. A Sofőr végzetes döntésre szánja magát: felajánlja segítségét a börtönviselt férfinak egy rabláshoz.  

Amitől a Drive 2011 egyik legfontosabb filmje lett az nem a forgatókönyv volt, hanem inkább annak a hiányával való tökéletes munka. Az alapötletet adó regény valójában ponyvakategória és valószínűleg felelőtlen kezekben katasztrófális végeredményt is okozhatott volna. Viszont a dán származású rendező, Nicolas Winding Refn, magával hozta európai látásmódját és fogta a történetet, átformálta korábbi dán filmjeire jellemző stílusával és megsemmisítő elegyet varázsolt belőle.

A főszereplői nagyon keveset beszélnek, az interakcióik inkább tekintetekből, mosolyokból állnak, mert Refn már korábbi filmjeiben rájött arra, hogy a dialógusok kevésbé fontosak, nagyobb hatást lehet elérni a csend különböző fokozataival, a zenével és a képekkel.

A Drive korábbi filmjeiből legjobban a Valhalla Rising-ra hajaz, de felül is múlja azt.

A főszerepet magára öltő Ryan Gosling tökéletes választásnak bizonyult a sokszor némaságba burkolózó Sofőr szerepére, a női mellékszerepben tündöklő Carey Mulligan pedig jól hozza a femme fatale kifordított szerepét. Rajtuk kívül említésre méltó a maffiafőnököt játszó Albert Brooks, aki kilépve korábbi vígjátéki szerepeiből, hitelesen hozza a megöregedett, véreskezű gengszter szerepét.

Refn kamerája a már tőle megszokott lassú ütemben bolyong végig az eseményeken, olyan akár egy elnyújtott lélegzet, megfontolt, kimódolt és a messzemenőkig szakmai bölcsességről árulkodik. A beállítások mintha zenére lennének komponálva, mely muzsika Cliff Martinez mesterkezét fémjelzi, szintetizátorokkal és üvegharmonikával leskiccelt témái belevesznek a fényárban úszó Los Angeles pokoli világába.

A rendezés, a színészek, az operatőri munka és a zene teszi a Drive-ot az elmúlt évek egyik legjobb és legelgondolkodtatóbb filmjévé, a XIX. század Taxisofőrjévé, melyet megnézünk és akármit csinálunk a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.  

Háttérinfók itt: