Hajlamosak vagyunk a fogyatékosságot, mint hatalmas, cipelhetetlen terhet elkönyvelni, de biztosan így van ez? Hozzátenném, a fogyatékosság nem betegség, hanem egy állapot, amivel meg lehet tanulni együtt élni. Bepillantást nyerhettem a siketek és a vakok világába, akik a jól működő érzékszerveik segítségével érnek el pozitív jellegű haladást, vagyis próbálnak abból építkezni, ami megadatott nekik.

Először is fontosnak tartom kiemelni a civil szervezetek hatékony és segítő munkáját, hiszen a fogyatékossággal élők életének koordinálása olykor rendkívül nehéznek bizonyulhat. A Csongrád Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház, valamint az Új Nemzedék Központ Szegedi Közösségi tere családi napot tartott szeptember 11-én a Lechner téren. A standok különböző játékos feladatokkal szemléltették mindazokat az akadályokat, amelyekkel egy sérült ember szembesülhet mindennapjai során. Ezek a gyakorlatok eredményesnek bizonyultak, hiszen azt a célt szolgálták, hogy minél többen élhessék bele magukat a korlátokkal élő emberek helyzetébe. Az érzékenyítő játékoktól kezdve a kerekesszékes gyakorlótéren át, a vakoknak kialakított akadálypályáig sok feladat tette még színesebbé az idelátogató családok vasárnapi programját.

A rendezvény keretén belül először Zerke Pétert kérdeztem, a Napos Oldal Alapítvány önkéntesét, majd Baráth Marcsit, a Nem Adom Fel Alapítvány érzékenyítő csoportjának munkatársát. A riportok során rendkívül izgalmas témákat jártunk körbe.

Zerke Péterrel folytatott interjúm során a jelnyelv tudnivalóiról kérdeztem. Peti lelkes önkéntesként és a Napos Oldal Alapítvány munkatársaként szívesen számolt be tapasztalatairól. Számos országban már 1960 óta külön nyelvként kezelik, Magyarországon a 2000-es évek végén vált népszerűvé, azonban sajnos hiányosság van a szakképzett jelnyelvi tolmácsokból a munkaerő piacon. Maga a fogalom egy könyvekből, online vagy csoportos tanfolyamokon megtanulható vizuális kódrendszer, ami a betűk vagy szavak elmutogatásával teszi lehetővé a felek közötti zökkenőmentes kommunikációt. Nemzetenként más jeleket használnak, vannak különböző dialógusai, tehát területenként a kifejezésmód mutathat kisebbfajta eltéréseket. Itthon a többi országgal ellentétben két ujjábécét is megkülönböztethetünk.

Másik beszélgetőtársam, Baráth Marcsi egy fiatal, optimista, lendületes hölgy, akinek egyetlen problémája van: vaknak született. De valóban komplikációnak kell tekintenünk ezt a tényt? Nem feltétlenül. Elmondása alapján kétféle személy létezik: aki beletörődik az állapotába, illetve aki küzd az elfogadás ellen. Nehezebb azoknak, akik valamilyen baleset vagy betegség folytán veszítik el látásukat, hiszen nekik egy hatalmas traumát kell feldolgozniuk, illetve bele kell tanulniuk egy teljesen új helyzetbe. A környezet rengeteget számít, fontos a család és a barátok szerepe, de akár mi, civilek is képesek vagyunk segítséget nyújtani a vakoknak, adott szituációkban. Marcsi ehhez is adott néhány tippet:

Nyitott szemmel járjunk az utcán, kerüljük ki őket! (Természetesen a segítő szándékúak felajánlhatják segítségüket eljutni egyik pontból a másikba, de már az is nagy támogatás, ha nem mélyedünk bele az okostelefonba az utcán és észrevesszük, ha ki kell térni.)
Először szólítsuk meg a személyt, akinek segíteni szeretnénk és kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e? Ne cselekedjünk saját belátásunk szerint! (Kérdés nélkül ne vezessük át a zebrán/rakjuk fel a buszra, mert lehet, hogy nem is az az úti célja.)
A látássérült ember fogja meg a vezető karját! (Ha a vezető kicsit előrébb áll, akkor az a vak személynek biztonságérzetet ad és valószínűleg a vezető is hamarabb szól, hogyha akadály kerül az útba.)
Ne legyen túl gyors a gyalogtempó, a vezető vegye figyelembe a látássérült előtti terepet is!

 

Vajon álmodnak-e a vakok? Azok az emberek, akik vakon születtek, tehát nincsen elképzelésük a fizikai világról, nem képesek formákat, alakokat, színeket vizualizálni, csak benyomásaik vannak róluk. Máshogyan történik ez azoknál, akik megtapasztalják a látás képességét és csak később veszítik el azt. Egy hosszú folyamat zajlik le, ugyanis ezek az egyének bár nem látnak, de a memóriájuknak köszönhetően álmukban előjönnek a vizuális valóság emlékei, végül fokozatosan fekete-fehérré válnak a képkockák, aztán az agy a sötét-világos között sem tud különbséget tenni. Vagyis lényegében hasonul az álom azokéhoz, akik születéstől fogva nem látnak.

Szegeden különböző szervezetek, vakokat összeismertető közösségek működnek, például a Nem Adom Fel Alapítvány munkatársai lehetővé tették az érdeklődőknek a különböző érzékszervi játékok, valamint a fehérbotos közlekedés kipróbálását a Lechner téri családi napon.

Bár rohanó világban élünk és olykor túlzottan dinamikus a tempónk, de arra buzdítom olvasó- és hallgatóközönségemet, hogy nagyobb figyelemmel és megértéssel viseltessünk a sérült emberek irányába, hiszen Marcsi szavaival élve: „Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti.”