1973-ban ezen a napon hunyt el J.R.R. Tolkien. A világ egyik leghíresebb fantasy írójaként vonult be az irodalomtörténetbe, művei már életében híressé tették, amolyan megkerülhetetlen mérföldkővé a következő nemzedékek számára. Ma sem születhet meg egyetlen olyan fantasy regény sem, mely nem merít valamilyen utalás szintjén Tolkienból. Így volt ez az elmúlt évek legnagyobb sikereivel is, mint például a Harry Potter sorozat, vagy a Trónok harca.

Viszont filmes feldolgozására igen sokáig kellett várni. Akadtak kísérletek az 1970-es években, de akkor még a technológia nyilvánvaló hiányosságai nem tették lehetővé ilyen horderejű és nagyszabású fantasy alkotások létrehozását, ezért animációval próbálkoztak. Ennek a próbálkozásnak a keretében készült el 1977-ben Tolkien regényéből A hobbit, egy évre rá A gyűrűk ura, animált változatban.

2001-ben Peter Jackson lépett a porondra, aki előtte Mennyei teremtmények című sok díjnyertes alkotásával biztosította helyét a filmiparban. A világ mégis az első élőszereplős Gyűrűk ura film kapcsán figyelt fel rá. Ez volt A Gyűrű szövetsége.  A digitális trükkrendszert merészen használó, grandiózus filmeposz azonnal mindenki kedvence lett. Az algoritmusokkal mozgatott egységek fölöslegessé tették a drága és kevésbé koordinálható statisztákat, valamint addig nem látott formában növelték a mozgóképen ábrázolható tömegjelenetek színvonalát. A film nagy erénye volt továbbá, hogy a nagyköltségvetésű hollywoodi mozikkal szemben megőrizte az alapanyag líraiságát, magát a drámát. Csak ott volt érzelgős, ahol kellett, a párbeszédek és monológok pedig már költészeti magasságokat értek el. Nem is maradt el a diadalmenet; A gyűrű szövetsége 13 Oscar-jelöléssel indult neki a gálának, amiből négyet hazavitt, közülük egyet Howard Shore, aki minden idők egyik legszebb filmzenéjét komponálta meg a mozihoz. Sokat nem lehet vitatkozni rajta, mind a szereplőgárda, mint a rendező, mint a trükkmesterek és zeneszerző a maximumot hozták.

A következő állomás A két torony volt, mely még nagyobb költségvetésből startolhatott, köszönhetően az előző rész hatalmas sikerének. Ebben már sokkal több akció van, sokkal nagyobb embertömegek, nagyobb csatajelenetek, mozgó-beszélő fák és sok minden egyéb. Peter Jackson viszont egy dolgot nem engedett; hogy essen a színvonal. A gyűrű szövetségéért rajongók ugyanúgy kedvüket lelték a folytatásban és izgatottan várhatták a következő, befejező epizódot.

Egy évre rá jött A király visszatér. Jött és letarolt mindent. Megismételte a Ben Hur és  a Titanic rekordját, 11 Oscar-díjjal zárta a gálát, minden egyes jelölését szoborra váltva. A gyűrű szövetsége volt a legjobb rész, viszont ha a trilógiát egy koronaként képzeljük el, akkor A király visszatér a gyémánt rajta. Köszönhető ez az eposzi hosszúságnak, mely egy percig sem hordoz unalmat, az ismét remeklő, összeszokott színészeknek, a még elképesztőbbre kivitelezett látványnak és annak, ahogy Jackson megálmodta hozzá a befejezést. Nem kertel, nem fordul át klisésbe, hanem felteszi a kérdést burkoltan, amit minden harcos ismer az idők kezdete óta, hogy mit csináljon a hős, ha megszűnt a gonosz, ami ellen küzdött egész életében?

A válasz a nézőé és az a teher is, hogyan viszonyuljon egy ilyen alkotáshoz, melynek minden része  legalább annyira képes eljárni a saját lábán, mint amennyire képtelen létezni a kéztördelős folytatás nélkül.