2011-ben ezen a napon mutatták be a magyar mozik a Blue Valentine című filmet. Egyszer hálásak lehetünk a magyar fordítóknak, hogy nem nyúltak hozzá a címhez. Nem tettek hozzá, nem alakították át, nem vettek el belőle. Egyszerűen csak maradt Blue Valentine.

A mozi Derek Cianfrance első alkotása volt, amivel rögtön remekművet alkotott. 12 éven át érlelte magában a forgatókönyvet, majd évekkel a forgatás megkezdése előtt kiválasztotta a főszereplőit és egy hónapra összezárta őket, hogy át tudjanak lényegülni a szerepkörükbe. Ezután olyat tett, ami bármilyen filmest megdöbbentett volna: annyit mondott nekik a több mint egy évtizedes forgatókönyve után, hogy inkább improvizáljanak.

A módszere sikeres volt és úgy fogott bele a felvételbe, hogy két teljesen összerázódott, tettrekész hangulatban is helyén lévő színész állt a kamera mögé. Mert hiába vannak egyéb szereplők, ez mégis két színész drámája. Egy kapcsolat kezdetéről és egy házasság csillagának leáldozásáról szól. A Michelle Williams és Ryan Gosling által alakított páros találkozik egymással, szerelmesek lesznek, összeházasodnak. A nő más gyermekével várandós, de a férfi elvállalja az apa és a férj szerepét, mert hisz abban, hogy a kapcsolatuk ereje túllendíti őket bármilyen problémán. Ha ez egy tipikus hollywoodi romantikus film lenne, akkor ez így is történne. De ez egy már-már dokumentarista módon rögzített, kőkemény esettanulmány, ami nem tűr el semmilyen fajta klisét magán. Nem az életről szól ,hanem ez maga az élet. Nem történik semmi, ami egetrengető lenne a filmben, élethelyzeteket kapunk, problémákat, érzéseket, elképzelt illatokat, megélhető hétköznapi csodákat és csalódásokat.

És a lenagyobb ereje és a legfájóbb mivolta abban van a filmnek, hogy ez velünk is bármikor megeshet. Ezáltal a szereplőkkel együtt éljük meg a magasságokat és a mélységeket. Velük rohanunk át a szerelem mindenki által átélt egyetemes élményén és velünk bolyongunk a kaotikus kiábrándultság sivárságában.  Párhuzamos képsorokon keresztül vonulnak fel a múlt és jelen képei, egyszer a szereplőkkel együtt szakad meg a szívünk, hogy mennyire egymásra találtak, majd drukkolunk, hogy megmeneküljenek, pedig már élesen kirajzolódnak a vég árnyai felettük. A film végül nyitottam zárul a romantikus mozitörténet valószínűleg legmegrázóbb képsoraival, az üzenet mégsem az hogy aminek kezdete van az véget is ér. Az örökké bennünk lobogó, kiirthatatlan reményről szól, amikor annyira magunkénak érzünk valakit vagy valamit, akár a valóságban akár képzeletben, hogy mégha őrültség is, de az utolsó utáni lépést is meglépjük érte.

A téma talán túlzottan is fajsúlyos amerikai filmhez képest, ez a hazi fogadtatásán is jól érződött. Hollywood nem szívesen tűri az álmok szertefoszlatását. De hiába a stúdiók szájhúzogatása és a fanyalgó popcorn-romantikán felhízlalt nézők hada; ez film a legjavából, amit érdemes megnézni, újranézni és átértékelni magunkban mindent, amit a romantikus filmről vagy a romantikus kapcsolatokról gondoltunk előtte.