2013-ban ezen a napon került a magyar mozikba Nicolas Winding Refn Csak Isten bocsáthat meg című filmje.

A zseniális dán rendező előtte már beírta nevét az európai film nagykönyvébe olyan alkotásaival, mint az Elátkozott város-trilógia, a Bronson, vagy a meditatív látványorgiaként taroló Vallhalla Rising. Filmjeire jellemző az erőszakos cselekmény, és az erőszak explicit mutatása, a megfontolt kameramozgások, rengeteg lassított felvétel és a kevés dialógus. Így válnak rendezései apró meditatív gondolatébresztőkké, ez  is a célja.

Nem akar megmagyarázni dolgokat, a néző szájába rágni, hanem engedi, hogy mindenki a saját maga útján jusson el bizonyos fajta konklúzióra.

Ez az egyedülálló rendezői attitűd eljuttatta a legnagyobb sikerekig, majd Amerikába is, ahol rögtön első rendezésével az asztalra tette az év egyik legjobb filmjét. Ez nem volt más, mint a Drive. A hangos siker nem maradt el, az amerikai közönség megismerte és megszerette a rendezőt, aki a cannes-i filmfesztiválon átvehette munkájáért a legjobb rendezőnek járó díjat. A film főhősét, a hallgatag, pszichotikus sofőrt Ryan Gosling játszotta elképesztő átéléssel.

Mindez 2011-ben zajlott le és az egész filmes világ izgatottan várta a rendező újabb munkáját. Két évet kellett várni, mire a vágószobából kigördült az új film; a Csak Isten bocsáthat meg. 

A film története összefoglalható egy mondatban is akár: van egy amerikai Bankokban, aki edzőtermet vezet és a testvérét meggyilkolják, mire megérkezik az anyja Amerikából, és azt parancsolja neki, hogy hajtsa fel a gyilkost és végezzen vele.  Ez tényleg nem túl sok, mondhatnánk, és igazunk lenne, mivel ez nem a történet és a beszéd, hanem a látvány és az érzékelés filmje. A főszerepet ismét Ryan Gosling alakítja, aki még minimalistább karaktert személyesít meg, mint legutóbb a Drive-ban. A beszéd és a színészi játék helyét az elmélkedésre és elmélyülésre serkentő képsorok töltik ki, melyek furcsa színekben úsznak, úgy érezheti, aki leül megnézni ezt a filmet, mintha egy álomban lenne, ahol nincsenek szabályok, csak erős színekkel festett rémképek. A kamera pedig lassan és monoton vezet be minket az őrület világába, ahol a főszereplőnek előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül találkoznia kell az “ördöggel”.

A bankoki horrorkaland sokak számára érhetetlennek és unalmasnak tűnt, öncélú művészkedés billogát sütötték rá a nézők és a kritikusok nagy többsége is. Az előző cannes-i sikert nem is tudta megismételni a rendező, hiába jelölték a legjobb film díjára alkotását, leginkább csak ráncoló szemöldökökkel került szembe valódi kritikai reakciók helyett.

Talán a kritikusoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ez a film nem jelentett semmit és Refn csak az idejét és tehetségét pazarolta rá, viszont akik rajongva nézték előtte a Vallhalla Rising-ot vagy David Lynch hasonló filmjeit, Lars von Trier-t és Gaspar Noét, azok tudják jól, hogy “a baglyok nem azok, amiknek látszanak”.