1999 az egyik legfontosabb és egyben legsötétebb év volt Amerika filmtermésében. Az évezredet lezáró alkotások furcsa pesszimista jelleget tükröztek, amit nem is próbáltak meg véka alá rejteni a rendezők. Az ezredfordulót olyan alkotások üdvözölték, mint a Truman-show, az Amerikai szépség, a Harcosok klubja vagy a Mátrix.

Éppen ezen a napon mutatták be 1999-ben a Mátrix című filmet, ami egyedülálló módon zaklatta fel egyszerre a mozinézőket, a kritikusokat, a filozófia és a pszichológia világát is. Kijelenthető, hogy senki sem tudott csak úgy elmenni mellette. A bevételi siker, egyszóval a közönségsiker ritkán párosul a szakmai elismeréssel is, de ebben az esetben így történt. A film mind a négy Oscar jelölését díjra is váltotta. Köszönhető volt ez a forradalmian új trükktechnológiának, a vágásnak, a hangkeverésnek és természetesen elsősorban a történetnek.

“Tételezzük fel, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a világ, amelyben élünk és lélegzünk az valós. Tételezzük fel azt, hogy a munkahelyünk valós. Tételezzük fel azt, hogy az italok, az ételek, a ruhák és minden más valós. A huszadik század végének kisemberéről szól a történet, aki kényszerűen elfogadja az elé tárt világ valóságát, azt hogyha elmegy egy étterembe akkor a csirke, amit elé tesznek az valóban csirke.

De ez az ember mégis úgy érzi, hogy valami nincs rendben.”

És valaki rá is döbbenti hamar, hogy az amit mindenki megél a földön csupán része egy ördögien pontosan megtervezett szimulációnak, aminek a lényege, hogy teljes mértékben megfossza az emberi tudatot a világ érzékelésétől. Mert így a legkönnyebb megszerezni az emberiségtől az utolsó féltve őrzött kincsét; a testünk által termelt bioáramot. Ugyanis az ezredvég elhozta az emberiség legnagyobb felfedezését; a mesterséges intelligenciát. Az egyetlen baj csak az volt vele, hogy alkotója fölé kerekedett, legyőzte azt, majd börtönbe zárta a testét és programozott álomvilágba zárta a tudatát.

Már a felütésből is kitűnik, hogy itt nem egy egyszerű vagány trükkökkel és nagy robbanásokkal előadott sztárparádéról van szó, hanem egy elképesztően alaposan átgondolt és megtervezett remekműről, melynek természetesen részei a zseniálisan kidolgozott látványelemek is. A rendezők a Wachowski-testvérek ötvözték a modern szimulációelméleteket az egzisztencialista filozófia különböző irányzataival és a tibeti filozófiával, valamint a pogány és a keresztény ikonika számos elemével és megsemmisítő eleggyé formálták az emberiség bukásáról és újbóli felemelkedéséről szóló rémlátomásukban. Kapunk egy Kiberjézust, a görög mítoszokból ismert Morpheusz is feltűnik, mint az álmok alakítója, de van Trinity és milliárdnyi anyaméhszerű tégelyben fekvő öntudatlan emberünk, aki arra vár, hogy akkumlátorként örökké éltesse az őt fogvatartó gépeket.

“A végül trilógiává terebélyesedő film a huszadik század és egyáltalán a világ filmtermésének az egyik legsötétebb, de egyben legnagyobb alkotása is, valódi multikultúrális olvasztótégely, mely összegzi az új évezred előtt az addig összehordott tudásunkat. Így válik egyfajta kollektív emberi emlékezetté és intő jellé azt illetően, hogy eljuthatunk a tudomány bármely szintjére, de nem szabad megfeledkeznünk a saját korlátaink tiszteletben tartásáról.”